Az élet telik :)

Első-másodéves egyetemista lehettem. A berecki gyorsról akkoriban természetesnek kellett vennünk, hogy gyorsasága a csigához mérten említhető, hogy télen is fűtetlen, és hogy a világításáról a csillagoknak kellett gondoskodniuk – esetleg a megállókban bágyadtan pislákoló utcai lámpáknak. A Sepsiszentgyörgy és Bereck közötti, Kovászna érintésével mintegy 70 kilométert jó napjain már két óra alatt megtette (de inkább volt az két és fél – három óra). A kolozsvári egyetemről Kézdivásárhelyre tartó, akkoriban a román államvasútak állapotának köszönhetően egy egész napot kitevő hazautazásom utolsó szakasza ezen a sötét, hideg, koszos, és emeletes (!), lomhán cammogó vasszekrényen igazi próbatétel volt mindig.

Nem tudtam elég melegen öltözni soha, hogy a fűtetlen vonaton ne vacogjak. Ezen az útszakaszon már többnyire egyedül utaztam, az ismerőseimtől, barátaimtól, akikkel esetleg együtt indultam, elköszöntem korábbi megállókon, vasúti csomópontokon.

Ezen a késő őszi vagy téli estén is nagy önuralommal, lelkiekben erősítve magam, nógattam a “gyorsot”, hogy érne már be Kézdire. Fáztam, fáradt voltam és éhes. Elszunnyadtam ültő helyemben, a mögöttem ülő két idősebb székely bácsi párbeszéde megnyugtatóan hatott. Már otthoniul beszéltek, és ez nagyon jól esett a fülemnek, a lelkemnek.

Aztán, ahogy a vonat nagy rándítással elindult egy megállójáról, arra eszméltem, hogy a két bácsi, nagy egyetértésben még mindig beszél. Éppen ezt mondta, jóváhagyólag egyikük:

-BIZONY, AZ ÉLET TELIK. HA NEM ÉLNÉNK, NEM TELNE.

Engem pedig, a fogvacogtató hideg ellenére, szívet-lelket melengető érzés járt át. A lét öröme. Éreztem, tudtam, tapasztaltam azt. Néhány percig a öröklétből láttam rá a lényekben kibontakozó, tündöklő, majd az öröklétbe visszatérő fényre, egyben a sajátomra, és végtelen hála öntött el a mögöttem, a sötétben ülő, és ezt az inspiráló megjegyzést tevő székely bácsi felé. A mai napig megmelengeti a szívem, valahányszor eszembe jut. Csodálatosan derűs, optimista, pozitív látószöget adott ahhoz, amit addig csak sóhajként, panaszként, fájdalomként hallottam az eltelő, a tovatűnő életről.

Az élet azért telik, mert élünk: érzünk, gondolunk, érzékelünk, tapasztalunk. Hordozzuk a fényt. ÉLÜNK.

Triviális igazság, és mégis milyen csodás!