Kávé, sínek, pályaudvar

Szeretek időnként kimenni a pályaudvarra és ott inni egy kávét. Nem utazom, csak kávézom. Akár egyedül, akár családdal, barátokkal, nekem ez egy jó program. És nemcsak az. A kávé, sínek, pályaudvar – igazi önterápia és meditáció.

Persze jó a kávégép a büfében. Ez szükséges, mert a rossz kávé nem kell még a pályaudvaron sem. És nekem az sem mindegy, hogy miből iszom. A műanyag olvadó-hajló változatot köszönöm, nem kérem. És a tejhab legyen igazi. És a kávé erős, de hosszú. A pályaudvaron így finom. És valami apró finomság is jár hozzá. Nem sok, két-három falat.

Szép a szegedi vasútállomás épülete, ahová szeretek kimenni, ez is hozzátartozik az élményhez. Számomra a szép, az igaz és a jó összetartozik, mint hajdan a skolasztikusoknak – amikor Umberto Eco esztétikai művét fordítottam, abban is otthonosan mozogtam emiatt.

Kávé, süti, pályaudvarAmíg a kávé és a finomság lassan fogy, amíg ülök egy napsütötte vagy esőtől védett padon az épület előtt, amíg nézem a mozdonyokat, vagonokat jönni-menni, addig a belső rendezőpályaudvaron is eligazítódnak bennem a dolgok, és minden aktuális téma a saját helyére, útjára kerül. Erőfeszítés nélkül, gondolkodás nélkül. Egy nyugodt, szemlélődő állapotban.

Lehet, hogy azért olyan otthonos nekem a pályaudvar, mert nagyon sokat utaztam. A gyermekem születésével csillapodott ez a nagy jövés-menés, de el nem múlt. Szeretek utazni is.

Időnként úgy képzelem az életet, mint vasútvonalat nagy pályaudvarok között. Ahogy nézelődöm a szegedi vasútállomáson, átélem, ahogy egy láthatatlan, mély síkon utazom egyik életből a másikba, egyenes és kacskaringós utakon, jelentéktelen és jelentős állomásokon át az úton, ami az eredendő egységtól a felismert, megvalósított egységig vezet.

Kávé, süti, pályaudvarA belső sínek nemcsak egy cél felé tudnak futni. Olyan is milyen sokszor van, amikor nem előre visznek, hanem vissza, egy korábbi élménybe. Többnyire persze öntudatlanul játszódik ez. Látok egy mimikát, érzek egy illatot, hallok egy hanglejtést – és ez felidéz valamit a múltból. Lehet, hogy jót, lehet, hogy rosszat. Bármilyent is, ott a pályaudvaron sokkal könnyebb felismernem ezeket a múltba vivő síneket, és sokkal könnyebb látnom a jelen valódi, értékes útjait. A nyüzsgésben, ami az állomáson sűrűn van, nagyon egyszerű megtalálni azt a mély, belső nyugalmat, amely valódi biztonságot jelent. Azt a belső teret, tudatosságot, amely bár megfoghatatlan, mégis az egyedüli valóságos.

Szeretek időnkét inni egy jó kávét a pályaudvaron. Ha kedvet kaptál, próbáld ki te is. 🙂

Könyvjelző Közvetlen hivatkozás.

Hozzászólások lezárva