Rémálomból tündérmese?

Rémálomból nem lesz tündérmese

Nem lesz. Akkor sem, ha vért izzadsz, ha minden tőled telhetőt megteszel, ha még ezredszer is megalkuszol, ha te magad el is hiszed, hogy ez lehetséges.

Sok élethelyzettel találkozom, és köztük nagyon sok olyannal, amelyben hősünk/hősnőnk hitegeti magát és másokat, hogy létezik átváltozás. Hogy egy kapcsolat, ami rossz alapokra épült, és már kezdetben is becsapták magukat és egymást, megmenthető, ha eléggé akarják.

Igen, így van ez: amit a hitrendszerünkbe beépítünk, az alapján működünk tovább. És lássuk be: kisebb-nagyobb hazugságokkal mindenki áltatja magát és/vagy másokat. Könnyebb kigyomlálni a megtévesztéseinket, ha másokat akartunk megvezetni velük: ezek látványosabbak.

A nagyon kártékony, és a vágyott boldogságtól, elégedettségtől fényévekre vivő hazugságokat, ferdítéseket magunknak mondogatjuk. Jobban esik, könnyebb, megszokottabb, az elvárásoknak jobban megfelelő, a tükörbe nézést elodázó önhitegetésünk a melegágya azoknak a rémálmoknak, amelyekből aztán konok kitartással, vért, verejtéket és könnyeket hullatva próbálunk szebbet, jobbat, varázsosabbat, tündérmesébe illőbbet faragni. Akár azután is, hogy már végéhez ért a történet.

A rémálomból soha nem lesz tündérmese. De az életünket még tehetjük tündérmese-szerűvé, és ennek az a feltétele, hogy felébredjünk a rémálomból, megnevezzük, hogy rémálomban éltünk és úgy döntsünk, hogy nem folytatjuk ezt tovább. Aztán kíméletlen és sokszor fájó őszinteséggel megkeressük, mely önbecsapásaink tartották életben a rémálmunkat. És a továbbiakban megtiszteljük önmagunkat az őszinteségünkkel.

Ezt (is) jelenti az önismeret. És ez (is) feltétlenül szükséges ahhoz, hogy önazonosak legyünk: vagyis azonosak azzal, akik vagyunk – és nem egy elképzelt másnak a fakó, életlen és életképtelen árnya.

 

Könyvjelző Közvetlen hivatkozás.

Hozzászólások lezárva