Vízöntő Újhold Szer-el-mese

(Kalandozás a lelkünkben Vízöntő Újhold idején)

A lány fáradt volt és gyenge. Leginkább a lábai, a vádlija fájt nagyon, sajgott a sok futástól. Szeretett volna megpihenni végre, tekintetével kereste az alkalmas helyet, ahol leülhet és ólomsúlyúnak érzett lábait felpolcolhatja.

Bármennyire fájt is már a mozgás, nem tetszett neki a táj, ahol járt annyira, hogy tényleg meg is álljon. Vágyott volna egy kis forrásvízre legalább, egy apró kis csermellyel is beérte volna, de nem talált ilyet. Bármerre nézett, csak port és köveket, szikladarabokat, kiszáradt fákat, és a távolban még magasabb kopár hegyeket látott, árnyat adó leveles fát, bokrot, üdítő patak ígéretét nem hordozta a vidék. A hideg szél a csontjáig hatolt, fázósan húzta össze magán a kardigánját, szorosabbra kötötte az övét és csak ment, igyekezett a metsző hidegben. A gomolygó felhők között alig szűrődött át némi fény.

A fiú mintha a semmiből toppant volna elé, nem vette észre közeledtét. Kétszer ijedt meg tőle: először, amikor észrevette, aztán, amikor szemügyre vette.

Persze ahogy leszegett fejjel haladt sietősen, maga sem tudta már, hogy pontosan hová, a széllel dacolva és a hidegtől dideregve, nem is láthatta, ahogy jobb oldalán egyre közelebb ért hozzá a fiú. Aztán, amikor egészen közel volt már, inkább megérezte a jelenlétét, mintsem meglátta, és ahogy oldalra nézett, ijedten kapta kezeit a melléhez. Megfagyott benne a lélegzet is – legalábbis így érezte.

Ám a fiú nem tűnt ellenségesnek. Annál ijesztőbb volt a külseje – első látásra. Torzonborz, félhosszú haja minduntalan eltakarta élénk tekintetű szemét, pedig próbálta a kezével féken tartani – a nagy szélben mindhiába. Kabátja nem egyszerűen viseltes volt, hanem toldozott-foltozott, a legfurább ruhatákolmány, amit a lány valaha látott. A legkülönösebb azonban a cipője volt: jobb lábán előre irányba volt hosszú, felfelé hajló orra, és azon három csengő, a bal lábán levő pedig a vádlija felé hajlott vissza, és úgy lógott rajta három csengő. Minden mozdulatnál megszólaltak a kis csengők, és miután a lány előbb ijedten, aztán egyre fürkészőbben végignézett a fiún, azon tűnődött, hogyhogy nem hallotta a közeledtét már hamarabb. – Ja, a szél miatt – válaszolt magának.

Fokozatosan figyelt fel arra, hogy a fiú folyamatosan beszél hozzá:
– … és ezért nem kell félned, elkísérlek egy darabon, meglátod, minden jobb lesz majd, ha együtt megyünk, megtalálunk mindent, amit csak szeretnél. Én is éppen arra tartok, igazán nem lehet kifogásod, hogy veled tegyek meg néhány kilométert.

Azzal a lányba karolt, és már haladtak is tovább. A szél egyre kevésbé fújt, a gomolygó felhők szép lassan elkezdtek tovább vonulni, és pár lépés után már a ragyogó Nap is látszott az égen. A melege is kezdett elérni a lányhoz, aki egyre hálásabb szívvel lépdelt a belé karoló fiú mellett. Ugyanakkor a jobb időjárási viszonyok között sem kapott erőre, sőt, mintha még jobban elgyengült volna így, hogy egy fiú segítette a haladásban.

– Meddig kísérsz?

– Mondtam már: egy darabon.

– Miért nem tovább?

– Aki kíváncsi, hamar megöregszik.

Bár a fiú beszélőkéje nem állt le, a lány kérdéseire mindig kitérő válaszokat adott. Úgy tűnt, csak azt hallja meg, amit akar, és ami őt nem érdekli, az nem is létezik a számára.

A lány egy idő után feladta a próbálkozást, amúgy is fáradt volt nagyon, és csak hagyta, hadd történjenek a dolgok, ahogy a fiú diktálja. És a fiú diktálta is.

– Tudok egy utat, ami jobb lesz, meglásd – és már húzta is magával, picit eltérve az addig tartott iránytól. A lánynak nem volt ereje ellenkezni. Ment vele, örült, hogy van, kibe kapaszkodni.

És szép lassan nemcsak az idő javult, hanem a táj is egyre barátságosabb lett. Előbb csak néhány fűcsomóra lett figyelmes, aztán már cserjéket is látott, míg végül már virágos bokrok is útjukba kerültek.

A lány érezte, ahogy tér vissza az élet belé. Mohón falta szemével az élet jeleit, az élénk zöldeket, és egyre bizakodóbb lett, hogy ahol növény van, ott valahol már lennie kell víznek is. Elöntötte szívét az öröm és épp belekezdett volna, hogy kifejezze elragadtatását, amikor a fiú megtorpant egy pillanatra, és így szólt:

– Innentől egyedül folytatod. Nemsokára eléred azt a helyet, ahol még jobban feltöltekezhetsz, és teljesen felfrissülhetsz. De én már máshol járok addigra.

Mire a lány megszólalhatott volna, újra egyedül volt. A szélcsendben még sokáig hallotta a cipőkön himbálózó csengők hangját, de eszében sem volt a fiú után menni. Már tudta, hol leli a hőn áhított forrást, már emlékezett, hogy miért is van úton.

És ment tovább.

 

Kapcsolódó: Asztrokotta

 

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Hozzászólások lezárva