Az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó nem tartoznak a klasszikus asztrológia jelölői közé, így különlegeseknek mondhatjuk őket már csak ezért is. Meg azért is, mert nagyon lassan mozognak, és így egy-egy jegyben hosszú éveket, akár évtizedeket töltenek, no meg azért is, mert az emberiség viszonylag későn ismerte meg őket.
Az ókorban és még évszázadokon keresztül az emberiség számára a Naprendszer a Szaturnuszig terjedt. Az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó ott voltak az égen, de nem tartoztak az ember által ismert bolygók közé.
Ezért nevezzük őket transzcendens, illetve transzszaturnikus, Szaturnuszon túli bolygóknak.
A latin transcendere szó jelentése: átlépni, túllépni, túlhaladni. A kifejezés jól érzékelteti azt a határt, amelyet ezek a bolygók képviselnek: a hagyományos, szabad szemmel megfigyelhető bolygók körén túl találhatók. Közvetlenül nem érzékeljük őket, ezért felfedezésükhöz már műszerekre és egyre fejlettebb csillagászati módszerekre volt szükség.
E három bolygó felfedezésének története önmagában is sokat elárul arról, hogyan tágult ki az ember világképe, illetve, hogy milyen analógiákkal gazdagodott az emberi tudat.
Az Uránusz felfedezése – amikor először léptünk túl a Szaturnuszon
Az Uránusz felfedezése 1781-ben alapvető változást hozott az addigi csillagászatba.
William Herschel német származású angol csillagász 1781. március 13-án figyelt fel egy különös objektumra az Ikrek csillagképben. Herschel kezdetben nem gondolta, hogy új bolygót talált. Először üstökösnek vélte, mert az objektum mozgott a háttércsillagokhoz képest.
A további megfigyelések azonban azt mutatták, hogy egy távoli, közel kör alakú pályán mozgó égitesttel van dolguk. Kiderült, hogy egy addig ismeretlen bolygót találtak meg a Naprendszerben. Ez volt az első olyan bolygó, amelyet a történelem során távcső segítségével fedeztek fel.
Herschel a felfedezés után saját nevet is adott az új bolygónak: Georgium Sidus, vagyis „György csillaga” néven szerette volna elnevezni III. György angol király tiszteletére.
Ezt azonban a csillagászati közösség nem fogadta el. A korábbi bolygók neveihez jobban illeszkedő mitológiai nevet kerestek, és végül az Uranus, vagyis Uránusz név terjedt el. Az elnevezés a görög égistenre, Uranoszra utal, aki Kronosz (görög), vagyis a Szaturnusz (római) atyja volt.
Az Uránusz felfedezésével tehát valami nagyon fontos történt: az emberiség számára kitágult a Naprendszer. A küszöb őrén, Szaturnuszon is túllátott, túllépett az ember, a Szaturnusz többé nem jelentette a bolygórendszer ismert határát.
A Neptunusz – a bolygó, amelyet hamarabb kiszámoltak, mint megláttak
A Neptunusz felfedezésének története még érdekesebb, még elvontabb.
Az Uránusz pályájának megfigyelése során a csillagászok olyan eltéréseket találtak, amelyeket az addig ismert bolygók gravitációs hatásával nem tudtak megfelelően megmagyarázni.
Felmerült a gondolat, hogy a háttérben egy még távolabbi, addig ismeretlen bolygó gravitációs hatása állhat.
A 19. század közepén két matematikus-csillagász egymástól függetlenül kezdte kiszámítani, hol kellene keresni ezt az ismeretlen égitestet: a francia Urbain Le Verrier és az angol John Couch Adams.
Le Verrier számításai alapján Johann Gottfried Galle a berlini obszervatóriumban 1846. szeptember 23-án kezdte meg a keresést, és kevesebb mint egy fokkal a kiszámított helytől megtalálta a bolygót.
A Neptunusz tehát különleges módon érkezett be az emberi tudásba: előbb gondolatként és matematikai számításként létezett, csak aztán megfigyelt égitestként.
Ráadásul nem Galle volt az első ember, aki valaha látta. Galileo Galilei már 1612-ben és 1613-ban is feljegyezte a Neptunuszt, de csillagnak gondolta, és nem ismerte fel, hogy bolygót látott.
Hogyan lett belőle Neptunusz?
A felfedezés után az elnevezés kérdése sem volt teljesen magától értetődő.
Le Verrier, aki a bolygó helyzetét kiszámította, a Neptunusz nevet javasolta. A név a római tengeristenre utal, és jól illeszkedett ahhoz a hagyományhoz, amely szerint a bolygókat a görög és római mitológia alakjairól nevezik el.
A név mögött tehát nem egyszerűen egy véletlenszerű névválasztás állt. Az új bolygó a Szaturnuszon és az Uránuszon is túl helyezkedett el, ezért a mitológiai névadás hagyományába illeszkedő istennevet kerestek. Le Verrier javaslata végül nemzetközileg elfogadottá vált.
A Neptunusz felfedezése ezért újabb lépést jelentett ugyanazon az úton: az ember már nemcsak azt látta meg, ami közvetlenül megfigyelhető, hanem elvont módon következtetni is tudott valamire, amit még nem látott.
A Plútó – a keresett „ismeretlen bolygó”
A Plútó története már a 20. század elejére vezet.
A Neptunusz felfedezése után is maradtak olyan elképzelések, hogy a Naprendszer külső részén egy további nagy bolygónak kell lennie. Percival Lowell amerikai csillagász 1915 körül kezdte komolyabban keresni ezt az akkor még feltételezett égitestet, amelyet Planet X, vagyis X bolygó néven emlegetett.
Lowell és később más csillagászok is számítások alapján próbálták meghatározni, hol kellene keresni az ismeretlen bolygót. A keresést a Lowell Obszervatóriumban folytatták.
Clyde Tombaugh fiatal csillagász 1930. február 18-án, fényképfelvételek összehasonlításával fedezte fel az addig ismeretlen égitestet.
Clyde Tombaugh azonban nem úgy fedezte fel a Plútót, hogy egyszerűen meglátott egy addig ismeretlen égitestet az égbolton. Ugyanannak az égterületnek a több nap különbséggel készült fényképfelvételeit hasonlította össze egy úgynevezett blink comparator segítségével. A készülék gyorsan váltogatta a két felvételt, így a háttércsillagok mozdulatlanok maradtak, miközben egy közelebbi, mozgó égitest képe egyik helyről a másikra „ugrott”.
Így figyelt tehát fel egy apró fénypont elmozdulására. Nem maga a pont volt szembetűnő, hanem az, hogy valami nem volt ugyanott, ahol az előző felvételen volt. A későbbi ellenőrző felvételek igazolták, hogy valóban egy új, a Neptunuszon túli égitestet talált.
A felfedezéskor azonban még nem tudták pontosan, hogy valójában milyen égitestet találtak.
A Plútót kezdetben sokkal nagyobbnak gondolták, mint amilyen valójában. A csillagászok a feltételezett gravitációs hatása alapján próbálták megbecsülni a tömegét, és hosszú ideig azt hitték, hogy akár Földhöz hasonló nagyságú lehet.
Később egyre pontosabb megfigyelésekből kiderült, hogy a Plútó valójában rendkívül kicsi. Különösen fontos fordulópont volt 1978-ban a Charon nevű holdjának felfedezése, mert a Plútó–Charon rendszer mozgásából már pontosan meg lehetett határozni a Plútó tömegét. Ekkor vált világossá, hogy a Plútó túl kicsi ahhoz, hogy az Uránusz és a Neptunusz pályaeltéréseit okozza.
Akkor mi okozta a pályán mutatkozó eltéréseket?
Ez volt a Plútó felfedezésének egyik nagy rejtélye.
A válasz végül nem az lett, hogy a Plútó mellett egy másik nagy bolygó rejtőzik, hanem az, hogy a korábbi számítások és tömegmeghatározások nem voltak elég pontosak. A modern, pontosabb mérések alapján az Uránusz és a Neptunusz pályája megmagyarázható a ma ismert Naprendszer gravitációs rendszerével; az egykori „Planet X” szükségessége megszűnt.
A Plútó felfedezéséhez tehát valóban egy téves kiinduló feltevés vezetett: kerestek egy nagy bolygót, amelynek a létezését a számítások szerint a külső bolygók mozgása indokolta.
A keresés azonban egy valóban létező, addig ismeretlen égitesthez vezetett.
És később kiderült róla valami még fontosabb.
A Plútó nem egy magányos, különleges bolygó a Naprendszer peremén, hanem egy sokkal nagyobb rendszer része.
A Kuiper-öv – ahol a Plútó megtalálta a helyét
A 20. század második felében egyre világosabbá vált, hogy a Neptunuszon túl egy hatalmas, jeges égitestekből álló térség húzódik.
Ezt nevezzük Kuiper-övnek.
Ma már több ezer kisebb jeges égitestet ismerünk ebben a térségben, amelyet transzneptunikus objektumoknak is nevezünk. A Plútó ennek a távoli régiónak az egyik legnagyobb ismert tagja. Valójában a Plútó volt az első olyan Kuiper-öv-objektum, amelyet felfedeztek – csak ezt természetesen 1930-ban még senki sem tudhatta.
Ez alapjaiban változtatta meg a Plútóról alkotott képet.
Amíg egyetlen, távoli bolygóként tekintettek rá, különleges helyet foglalt el a Naprendszerben. Amikor azonban egyre több hozzá hasonló objektumot fedeztek fel a környezetében, felmerült a kérdés:
Valóban ugyanabba a kategóriába tartozik-e a Plútó, mint a Föld, a Jupiter vagy a Neptunusz?
A kérdés 2005-ben vált különösen élessé, amikor felfedezték az Erist, amely a Plútóhoz hasonló méretű objektum a Kuiper-öv térségében. Ez újra felvetette a kérdést, hogy mit is nevezünk bolygónak.
A Plútó visszaminősítése
2006-ban a Nemzetközi Csillagászati Unió új meghatározást fogadott el a bolygó fogalmára.
Eszerint egy bolygónak a Nap körül kell keringenie, saját gravitációja révén közel gömb alakúvá kell válnia, és a pályája környezetét gravitációsan uralnia kell.
A Plútó az első két feltételnek megfelel, a harmadiknak azonban nem. A pályája környezetét nem uralja, hanem a Neptunuszon túli kisebb égitestek sokaságával osztozik rajta.
Ezért 2006-ban a Plútót törpebolygóvá minősítették vissza. Ugyanebbe a kategóriába került többek között a Ceres és az Eris is.
Ez csillagászati szempontból egy kategóriaváltás volt.
Az asztrológia szempontjából azonban egészen más kérdésről van szó.
A Plútó asztrológiai jelentőségét nem a kategóriája határozza meg
Az asztrológiai jelentőség szempontjából nem az a döntő, hogy a csillagászati osztályozás szerint egy égitestet bolygónak, törpebolygónak vagy más kategóriába sorolunk.
Az asztrológia azt vizsgálja, hogy az adott égitest ciklusa és helyzete hogyan kapcsolódik a szimbolikus rendszerhez.
A Plútó 1930 óta része a modern asztrológiai gondolkodásnak. A felfedezését követően fokozatosan alakult ki az a szimbolikus jelentésrendszer, amelyet ma hozzá kapcsolunk.
Az, hogy a csillagászat 2006-ban megváltoztatta a Plútó kategóriáját, nem változtatja meg azt a tényt, hogy az asztrológiai rendszerben továbbra is ugyanannak a ciklusnak és ugyanannak a jelölőnek a mozgását követjük.
A három bolygó felfedezésének történetét egymás mellé téve érdekes fejlődési ívet látunk:
Az Uránuszt megláttuk.
A Neptunuszt kiszámoltuk, majd megláttuk.
A Plútót egy előre feltételezett bolygó keresése közben találtuk meg, majd később kiderült róla, hogy egy sokkal nagyobb, távoli égitestöv egyik tagja.
Az emberiség egyre távolabbra látott.
És közben az asztrológia is új jelölőkkel bővült.
A következő kérdés már az, hogy mit kezdünk ezekkel a láthatósági határon túli jelölőkkel az egyéni és a mundán képletekben.
Minden horoszkóp egyedi. Egy általános írás inspirációt adhat, de a valódi felismerések mindig a saját képletedből születnek. Ha szeretnéd mélyebben megérteni önmagadat, ismerd meg az egyéni asztrológiai konzultáció és a személyes asztrológiai oktatás lehetőségét.
Követem