Nézem az egyéni életutakat és nézem a világ eseményeit. És egyre gyakrabban jut eszembe az egykori disszertációs témám.
Ezért most eszmefuttatás helyett régi nagy kedvencemtől idézek, Umberto Ecótól. A Baudolino című regényében (ami szerintem egyszerűen zseniális, olvasd el bátran) az utolsó fejezetben találjuk ezeket a sorokat, Nikétász görög történetíró és barátja, Paphnutiosz párbeszédében.
„…Történetíró vagyok, előbb-utóbb meg kell írnom Bizánc utolsó napjainak krónikáját. Hogyan illesszem belé azt a történetet, amit Baudolinótól hallottam?
– Sehogyan. Az az ő saját története. Amúgy meg biztos vagy benne, hogy igaz?
– Nem, hiszen amit tudok róla, azt mind tőle tudom, ahogyan hazugnak is ő mondta magát.
– Lásd be hát, hogy ilyen kétes tanúságnak nem adhat hitelt egy történetíró. Hagyd ki Baudolinót a krónikádból. (…) Változtass kissé az eseményeken (…). Jó, tudom, hogy nem ez az igazság,no de hát egy-egy nagy história kis igazságain bátran változtathatunk, hogy a nagyobb igazság jobban kidomborodjék. (…)
– Szép történet volt. Kár, hogy senki sem értesül róla.
– Ne hidd, hogy más nem ír történeteket ezen a világon. Valaki, aki még Baudolinónál is hazugabb, előbb-utóbb csak elmeséli.”
(Umberto Eco, Baudolino, ford. Barna Imre, Európa Kiadó, Bp, 2003, 542-543.o.)
Hát ilyesmi jár a fejemben, amikor a konzultációkon, önismereti foglalkozásokon az egyéni utunkat meghatározó hitrendszerekkel találkozom, vagy a világ helyzetét ilyen-olyan szemszögből így-úgy bemutató újságcikk kerül a szemem elé.
Mondhatom szakmai ártalomnak is, hiszen már doktoranduszként is a narratíva, az elbeszélő szövegek funkciói érdekeltek.
Gondolatébresztőnek szánom ezt a rövid ízelítőt a témában. Te észreveszed magad, amikor valamit bemesélsz magadnak vagy épp figyelmen kívül hagysz?
Követem