Azt látom, ha magamba nézek és ha másokra figyelek is, hogy az elmúlt legkevesebb hat évben mindenki életében egyre nagyobb szerepet kaptak olyan történések, amelyek egyre jobban mutatják, hogy más időket élünk, mint addig, egyre jobban igénybe vehetnek testileg-lelkileg, és egyre hangosabban szólítanak fel arra, hogy megkeressük azt a kulcsot, amivel kinyithatjuk a békesség, a csend, a derű, a jól működő dolgaink kapuját.
A korábbi évtizedekben talán működhetett az, hogy a problémáink megoldásához másokat vettünk igénybe, mástól vártunk lépéseket, hogy külső szinten, így-úgy túljutottunk a nehezebb periódusokon. Az elmúlt hat év során azonban egyre fokozódó mértékben már nem működik ez. Onnan tudhatod, hogy így van-e, hogy ha már x számú problémádra találtál látszólag megoldást valamilyen rajtad kívül álló dologban, mégsem lett jobb az életed, mégis visszaköszön a probléma, mégis fáj a lelked.
Mennyire vagyunk rendben magunkkal? Egy darabig hitegethetjük magunkat azzal, hogy mi rendben vagyunk, mi jók vagyunk, mi jól tudjuk, nekünk igazunk van, és természetesnek tűnhet, hogy mindenki más a nehéz eset. Lehet, hogy így végül arra ébredünk, hogy egyedül maradtunk, társ és barátok nélkül, és úgy sok téren szívás az élet. Aztán jól beleállunk ebbe, és még jobban megszilárdítjuk elefántcsont tornyunkat és a megkeseredettségünket. Vagy érdekkapcsolatokkal és pótcselekvésekkel kárpótoljuk és hitegetjük magunkat.
A másik gyakran visszaköszönő téma mostanság a Mi célra vagyunk a világon? – hogy Tamási Áron szavaival éljek. Soha ennyi a világban a helyét nem találó ember nem élt a Föld nevű játszóterünkön. Amit még Vörösmarty adott válaszként majdnem 200 éve, az a mai emberben további kérdéseket vet fel, mert már rég elveszett szem elől a „legnemesb” – és itt javaslom újraolvasásra a Gondolatok a könyvtárban című versét. 🙂
Tamási válasza még 100 éves sincs, de ezt is elfelejtettük: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.
Az utóbbi évek bolygómozgásai jól mutatják, hogy mi a valóság, és azt is, hogy merre van megoldókulcs. Az önbecsapásaink egyre kevésbé működnek és szépen sokmindenkiben teret nyer a csalódottság. Kevesekben ébred a felismerés, hogy a világ olyan, amilyennek az én tapasztalja, amilyen az <én> vagyok. Hogy az én, a tapasztaló, cselekvő ember érzelmi és mentális szűrőjén keresztüli a világának minősége. Hogy itt, ebben az emberi létformánkban csak szubjektív valóság van.
De a hétköznapokban, a nagy merítésben az ember magát sem találja már, mert mindig kifelé néz, és vak arra, hogy ki az, aki néz, aki érez, aki gondol, aki tesz.
Mivel mi magunk teremtjük önmagunk valóságát, ezért ésszerű a következő lépés: megismerni, hogy ki ez az én, aki mindazt létrehozza, amiben él, és ha valami nem működőképes, blokkolt vagy meddő benne, akkor azon hogyan lehet változtatni. Ne légy vak, ismerd meg önmagad: gnoti se auton, mert Szókratésszel szólva: <megvizsgálatlan életet nem érdemes élni>.
Követem